Az előző írásokból már kidrült, túl vagyunk a terepgyakrolat első részén. Nem szeretném ismételgetni, amit a többiek elmeséltek, csak röviden annyit, nagyon jó volt :)
KKingu már emítette megérkezésünk kalandos voltát, de azért azt hiszem, bővebben is szólhatunk róla.
Tehát a terepgyakorlat, ahogyan kezdődött:

Július másodikán, délelőtt mindenki megszerezte a vonatjegyét, több-kevesebb kóválygás után összeszedtük egymást, és felszálltunk a vonatra. Igaz, helyjegyes verziójú példány volt, végül a kalauzt sem érdekelte különösebben, hogy nem a megadott helyen ücsörgünk. Megkaptuk a hírt Gyöngyvértől is, miszerint minden rendben velük, holnap reggelre érkeznek kocsival, átbeszéltük a terepgyakorlat kilátásait, majd beértünk Miskolc, Tiszai pályaudvarra.
No, vonatról le, helyi buszra át, ez utóbbival pedig keresztülutaztunk Miskolcon a Volán pályaudvarig. A jegyeket a (piros színű) buszon, a sofőrtől vettük, aki nem volt valami barátságos. Úgyhogy nem kérdeztük meg tőle, hányadik megálló is az egészen pontosan, ahol le kell szállnunk…
Nóri pontos útitervében szerepelt egy lista a bükki településekről illetve megállókról, amik megelőzik a megfelelőt, eszerint igyekeztünk tájékozódni. Miskolc (valamint Diósgyőr) utcáin még nem is történt érdekesebb, ám amint elhagytuk a várost…
A Bükk gyönyörű. Olyan, mint egy mesevilág itt felejtett darabja. A fehér sziklák, patakvölgyek, rohanó vizek, és magas, ezüstoszlopos erdők vidéke, ahol elhiszi az ember, tényleg csodák történhetnek. Szebb hely, és idő az, mint ez a másik, amiben mi játsszuk a napjainkat.
A buszmegállók viszont egyértelműen a mi világunk termékei. Mi sem igazolja ezt jobban, mint az a tény, hogy a legtöbbre nem volt kiírva, mi is a neve, némelyiken meg az sem nagyon látszott, hogy használatban van e még, vagy csak ott felejtették a dülöngélő táblát. Ezek után talán érthető, miért is történt az, ami.
Végre valahára feltűnt egy olyan tábla, ami ismerős volt a kivadászott nevek közül (Hollóstető). Az apró probléma csak az volt, hogy óra szerint még nem lehettünk olyan közel. (Fél, háromnegyed órája ültünk a buszon. Valószínűleg.) Nóri listája alapján azért elképzelhető volt, hogy már meg is érkeztünk… Pár perc vitatkozás és érvelés után elhangzott, a „Szerintem Bori, nyomd csak le a jelzőt!”, és a következő megállónál le is pattantunk. A „nagy semmi” közepén. A megálló neve Rókafarm volt, és három elhagyatott házikó tartozott hozzá, meg egy régen murvás, ma inkább gazos dűlőút. A gyanú (miszerint rossz helyen járunk) bizonyossággá vált. Három perc nevetés és szitkozódás után Nóri (aki magán érezte a felelősség súlyát) felhívta Janót (vagy harmadjára sikerült is, hiszen a Bükkben a térerő csak amolyan kósza dolog), aki igyekezett valahogy megtalálni minket kocsival. Ez kisebb nehézségekbe ütközött, mert mi sem tudtuk hol van a „Rókafarm” pontosan, nem, hogy még el is magyarázzuk. Aztán valahogy csak meglettünk (és nem kellett megvárnunk az éjszakát, amikor az elhagyatott házból előmásznak a zombik… vacak egy vicc volt, elismerem, de kihagyhatatlan). Janót ovációval köszöntöttük, ő meg csak nagy mosolyogva annyit mondott
:

- Lánykák, titeket nagyon lehet szeretni…

 

A bejegyzés trackback címe:

https://hulyebioszosok.blog.hu/api/trackback/id/tr792141163

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

KKingu 2010.07.09. 19:08:55

hát igen... azzal az ovációval beloptuk magunkat Janó szívébe asszem :D