Valahogy így néztünk ki szombat délután. De ne szaladjunk ennyire előre.

Péntek, hajnal: megszólal a telefonom, kelni kell.

Péntek, reggel: Nyugati pályaudvar.

Péntek délelőtt: megérkezünk Drégelypalánkra, ahol már vár minket a tanárbácsi, mellékállásban fuvaros, így nem kell a táskákat a szállásig cipelni.

Gimiben volt már terepgyakorlatunk, akkor még biosztábornak hívtuk, kemény egyhetes munkával sikerült megjegyezni azt, hogy pásztortáska. Most se vártam többet magamtól, de még élt bennem a remény, hogy fejlődőképes vagyok, azonkívül szeretek túrázni, odavagyok az új tájakért, és a világért se hagytam volna ki a gumicsizmás részt...

Igen, ami messziről üde, zöldellő rét tele sárga virágokkal (boglárka), az tocsog a víztől, és el lehet csúszni benne. Az óvoda óta nem mászkáltam gumicsizmában, azt hittem rossz lesz, de meglepően kényelmes volt :)

A gondok akkor kezdődtek, amikor elindultunk a susnyás felé, és a vízszint aggasztóan közeledett gyanúsan rövid szárú csizmám pereme felé... A folytatást sejthetitek, eleinte aggódva, majd csendes beletörődéssel figyeltem, ahogy a centiből fél, majd negyed centi lesz, végül a hűs ár elborítja jobb, majd bal zoknimat...  Nem, cseppet sem volt rossz, én rettenetesen élveztem, és még azt is sikerült megtanulnom, hogy hogyan ismerjem föl a parti sást.

Az meg végképp halálos volt, amikor már az aszfalton csattogtunk, nekem meg még mindig olyan hangom volt, mintha egy patakban gázolnék. A zoknim vagy három napig száradt utána...

Szombaton elbuszoztunk Hontra, onnan gyalogoltunk vissza Palánkra, érinte azt a bizonyos romot, ami felhőbe hanyatlott úgy párszáz éve. Az előző esti zuhénak köszönhetően sártenger fogadott minket a hegyoldalban is, ami sokkal aggasztóbb volt ennél, az a szúnyograj, ami árnyékként követett minket. Most olyan a karom, mintha festékkel bepöttyöztem volna.

A legnagyobb sikerélmény az volt, amikor sikerült egyből megismernem a szagos mügét, pedig addig csak képről láttam, és különben is :D

Meglepő módon elég sok minden ragadt rám, és annak max a fele lehetett sár. Gyönyörű virágokat láttunk, és megtanultam még egy sást (nem lehetett volna ezt azelőtt, hogy írtunk volna belőlük?). Valamint akkora taplót találtunk a hegyoldalban, hogy ketten cipelték föl az útra (rövid fotózkodás után fájó szívvel búcsúztunk tőle, emléke örökkön szívünkben él).

A társaság jó volt, tizenfős csapatunk jó kedvvel csinálta végig a hétvégét, bár páran vasárnap délelőtt leléptünk (hiába, no, jön az évvégi hajtás).

Ami nem biológia, de legalább olyan jó volt: a csapat, a hangulat, a tábortűz, a robbantgatós sztorik. Az, amikor első este meggyújtottuk a tüzet, majd bemenekültünk a házba az eső elől, majd meggyújtottuk a tüzet, majd meggyújtottuk a tüzet, és sikerült vacsit főzni (ezúton köszönet a szakács(ok)nak, úgy tudom, senki sem kapott ételmérgezést :).

Ha most azt mondanám, megérte erre áldozni három napot, elég furán venné ki magát, mert nem volt ebben semmi áldozat. Biztos volt némi kényelmetlenség a sok szúnyog miatt, talán a sár miatt is, bár az engem a legkevésbé sem zavart, nehogy már habtisztán jöjjünk haza túráról, nem igaz?  Jó volt három napra elszakadni a nagyvárostól, még nekem is, aki falun két hét alatt beleőrülne a csendbe.

Várom a következő alkalmat.