A tudósok is csak emberek

2011.11.25. 14:50

Sokan gondolkodtak és gondolkodnak azon, mivel lehetne mosolyt csalni az emberek arcára, mi az, ami képes őket kirángatni a hétköznapok rohanásából, mókuskerekéből. Tökéletes válasz nincs, de egy megközelítőleg tökéletes mégis van. Ha egyszerűn személyként kezeled őket. Nem titkárnőként, beosztottként, főnökként, tanszékvezetőként, hanem Kovács Máriaként, Szabó Bélaként.

Kapnak egy e-mailt a levelezőlistán egy rendezvényről. Megörülnek, hogy lesz, talán el is jönnek, vagy csak rutinból megnyomják a kis kuka ikont a levél fölött. Aztán leülnek a mikroszkópjukhoz, a számítógépükhöz és nem történik semmi. Egyszer csak kopogtatnak/csöngetnek/portással feltelefonálnak hozzájuk és megjelenik 1-4 hallgató, akik egy személyre szóló meghívót hoznak ugyanerre a rendezvényre. S ekkor hirtelen előtör belőlük az ember a tudós mögött. Meglepődnek, mosolyognak, meghatódnak és biztosítják a lányokat, hogy ha nem is végig, de ott lesznek.

Az emberek gyakran nem szeretnek a múltjukról beszélni. Mindenki követett el hibákat, voltak vállalhatatlan korszakai és különben sem mesél szívesen a gyerekkoráról másoknak. Azonban ha a diákjai kérik fel, hogy küldjön egy gyerekkori fotót, mert a tanáraikról vetélkedőt szeretnének csinálni, hirtelen kinyílnak. Mesélnek gyerekkorról, arról, hogy milyen nehéz volt a háborús években fotót készíteni, vagy, hogy a kicsi lánya/fia mennyire hasonlít rá. Ekkor a hallgató már nem csak biokémia professzornak, vagy tanszékvezető asszonynak látja tanárát, hanem embernek is. Köszönöm Neked Szent István Egyetem, hogy ezt is megtapasztalhattuk!

Csak

2011.09.08. 20:53

Csak, mert ez úgy kell a mai naphoz:

http://youtu.be/C6VG5hTJw3s

Amúgy semmi különös :)

Üdv,
AS

 

Szkeptikus fodrászhoz megy

2011.08.11. 17:02

 Már egy jó ideje ugyanoda jártam fodrászhoz. A hölgy ismert engem és a hajam kezelhetetlenségét, elég volt csak annyit modanom: rövidre vagy nagyon rövidre, és már vágta is. Mindig megcsodálta, hogy hogyan lehet ennyi hajam, és ha tehetné velem indulna egy fodrászversenyen... aztán egy idő után valahogy nem olyan lett a hajam, mint szeretném. Eljött a váltás ideje.

Vannak gombamód szaporodó boltok az országban, amiket egyszer látsz valahol, hogy jé, valami új, aztán ahogy egyre többet utazol egyre több van belőlük néha romló, néha azonban megmaradó minőség mellett. Az első ilyen élményem a Lipóti pékséggel volt, a második pedig a Bio Hair hajvágó szalonnal. Ezen boltok titka talán az, hogy valami régimódi felújítva vagy valami újat jó marketinggel adnak. Eljött a kipróbálás ideje.

Mint első használó kicsit tétovának tűnhettem, mert nem előre bejelentkezés van a szalonokban, hanem ott helyben a pultnál kapsz egy kártyát amire felírják a nevedet, majd ha van szabad fodrászuk, akkor az ő nevét és a kezdés időpontját. A fodrászod meg odajön, kezet fog és bemutatkozik, majd indul a bevetés. Ahogy elnézegettem a többi fodrászt ők is ilyen közvetlen, ám nem tolakodó stílusban dolgoztak, aminek örültem, mert nem kínos hallgatásban nyiszatolás volt a hajvágás, bár fejjel lefelé, egy mosdótálba rakott fejjel az ember nem szívesen beszélget, de oda se neki. A bolt pedig tartva a plakáton megígérteket, aloe verás és még ki tudja milyen gyógynövényes samponokkal dolgozik, az öblítőjük meg egyenesen gyógytea illatú! Törülköző helyett azonban erősen nedvszívó papírral fogják össze a hajad, és nem dörzsölik át, mert az (mint az előszobában talált prospektusból kiderül) károsítja a hajat. Ez a módszer az én hajhosszomon még rendben is van, de ha mondjuk fenékig érő hajam lenne, akkor is csak papírkát adna?

A szalon berendezése pedig megnyugtató színeivel (fehér és zöld, mi más?), az agyonsminkelt-zselézett hajú, kiéhesztetett modelles fényképek hiányával, valamint a megnyugtató tisztaságával semmi kifogásolnivalót nem hagy maga után. És folyamatos a pörgés, bejelentkezés, csak amíg az én hajam vágták, jött be 5 új kliens (a leányzó szerint ma nem volt nagy forgalom, de te jó ég, mi lehet itt amikor forgalom van?) és kerültek rögtön fodrászhoz.

Fodrászlánykám lelkes kezdőként lépésről lépésre megbeszélve a fazont vágta a hajam, bajban is volt néha kívánságaimtól ("Még rövidebbre? De hisz akkor alig marad hajad! Két hét múlva a duplájára nő vissza? Nem semmi...."), de ügyesen és lendületesen azt kaptuk amit mindketten szerettünk volna. Aztán egy gondolatnyi, nem fejbőrégető szárítás hajolaj és wax és már készen is voltunk. közben még meg is hallgathattam, miért erény a türelem ha valaki fodrász. Ezután vissza a pulthoz, kiskártya lead (leányzó részideje 30 perc), majd pedig a fizetés, meglepően jó ár (ja és a tanulság, hogy 500 Ft-ot spórolhattam volna, ha előtte otthon hajat mosok) és mosolyogva távozás. 

Hihető és betartott reklám, jól felkészült fiatal gárda és diákzsebbel is fizethető ár. Nincs dauer, nincs festés, hajlakk is csak külön kérésre, de hát ettől bio a Bio. Szóval csak ajánlani tudom mindenkinek. További információk: www.biohajvagoszalon.hu

És a lényeg, a hajam! A családnak és nekem bejött:)

Számozott emlékek

2011.08.07. 18:05

  - Visszafogás! P125. (Ó mondtam már, hogy köszönöm a reggeli kakaót? Kiléptem az ajtón és már ott is volt az asztalon, mintha csak otthon lennék.)

- Újonc! P150. (Hallod az a pisztráng, beleettél? Ha már egyszer ökológiai tisztogatás volt, érted... halgazdaságok és a vadászok a két fellegvára az idegenhonos fajok betelepítésének. Szivárványos pisztráng ide, mikor van nekünk sebes is? Aztán meg nem tudjuk hova tűnnek a kövi rákok... na és a Halas srác mellcsizmája? Nem piskóta egy ruhadarab, most már legalább láttuk rendeltetésszerű használat közben... miért nem az a lápon járás? Izé, mert... na érted, ez majdnem olyan, mint az újszülött pele és a legolcsóbb bébi tápszer esete. Szegény patikusok vajon mit hihettek? Mert mi sem természetesebb, hogy egy kis pele felneveléséhez bébi tápszer és kamillatea kell...)

- Visszafogás! K03. (Jó ég! Lányok bikiniben vadásznak lepkére? Na, lesz min vihogni egész este, és mi még a citromos Sopronit sem ittuk meg... értelek én, tényleg egyedi a dolog, de mi mennyivel mutatunk jobban sortban és bakancsban? Legalább a bálázó bácsiknak lett egy jó napja, ilyet se sűrűn látnak. Igen, kár, hogy a tárnicsot is legyalulták, de hát ez egy irtásrét...)

- Újonc! P151. (Győző bácsiéktól el tudtál köszönni? Hihetetlen figurák ezek a muzeológusok, szegények mi lesz velük? Csúnya dolog ez akárhogy nézzük, hisz világszínvonalú gyűjteményünk van, na és az a szellemi tőke, ami odabent van? Mikor lesz bármelyik kólavedelő, segvillanós nadrágos partyarcból olyan tudású ember, mint ők? Hogy fejből tudja a lepkék, bogarak latin neveit is, és bocsánatot kér, mert ami Campanulát talált, az mégsem glomerata, hanem a bononiensis, és úgy jön fel velünk a hegyre, mint egy huszonéves, holott már annyi amennyi? Na és egy nyomból kiolvasni, hogy az vadmacska lehet, és nem házimacska, mert... jó értem a lepkefogás. Hupsz már megint a traktornyom...)

- Visszafogás! Z42. (Ez a terepgyakorlat is elszaladt, na, nézzenek oda, és nincs több ilyen. Végzősök leszünk, pedig még alig jártunk egyetemre, ez borzasztó. És most őszintén, lesz egy diploma a kezedben, és? Mire elég ez? Semmire, jól látod… tudod, azt küldeném be két féléves élettant egy alatt megtanulni, aki ezt az egészet kitalálta, de ez van, mindig abból kell kihozni a legtöbbet, amink van. Hogyan tovább? Érettségizünk még egyet, de most már nem matekból, töriből meg magyarból, hanem államvizsgából meg diplomavédésből. Mert a Bsc diploma kb. annyi lesz, mint az érettségi, belépő a következő szintre. Igazad van, hagyjuk is a gondolatot, most nyár van…)

A következő bejegyzés talán kissé kusza, de remélem adhatok vele valamit nektek:

Sokan  úgy tartják, hogy egy párkapcsolatnak nem lehet úgy vége, hogy egyik fél se sérüljön és a jó viszony megmaradjon. Akit csak megkérdeztem, mind azt mondta, hogy a volt barátjával/barátnőjével összevesztek, nincsenek jó viszonyban vagy egyáltalán nem is beszélnek. Én ellenben sosem váltam el haragban... Sosem akartam hogy így legyen vége, mindig tisztességgel és lehetőleg kíméletesen léptem ki a kapcsolataimból. Senki nem szereti ha fájdalmat okoznak neki, de nekem az jobban fáj, ha én okozok fájdalmat... Hittem abban, hogy szakítás után is lehet jó kapcsolatot ápolni a másikkal, de most elgondolkoztam... 

Úgy tartja a mondás, hogy amikor egy ajtó bezárul, akkor egy másik kinyílik... De mi a helyzet akkor, ha ezek az ajtók nem önműködőek? Ha rajtunk áll, hogy becsukjuk-e, hogy be tudjuk-e csukni...? Minden ember, akivel kapcsolatba kerülsz nyomot hagy benned, minden kapcsolatoddal több leszel és tapasztaltabb... 

Mi van akkor ha ez a kapcsolat elmúlt, de nem teljesen? Ha valakit elengedsz, de még szereted? Ha valakihez ragaszkodsz és az elfordul vagy csak nem azt adja amit vársz? Akkor ki a hibás...? Az ember automatikusan azt mondja, hogy a másik... De mi van akkor, ha azt a bizonyos ajtót nem zártuk be rendesen...? És közben egy másikat már rég kinyitottunk... 

Továbbra is a békés elválás híve vagyok... De az az elválás, elválás legyen... Úgy érzem kell az az idő, amikor semmilyen kapcsolatba nem kerültök. Kell az idő, ha hosszú is, hogy be tudd zárni azt az ajtót, ami elválasztja a múltadat a jelenedtől és nem engedi összemosni azt... 

Büszke voltam a különleges, bensőséges kapcsolatunkra szakítás után is... De vajon ez a különlegesség nem a lezáratlanságában rejlett? Talán túl korán nyitottam ki a következő ajtót és a másik résnyire nyitva maradt... 

 

Valami...

2011.02.14. 22:38

... ami talán nincs is. De hátha mégis...
 

       Fák

Fák. Suhogó lombuk
a szélben
áll, a megmásíthatatlan.
Mert mi lesz már, ha
jön a tél, és tép lombot
fáradhatatlan.
Azt hiszi tán, tett valamit,
s az megmásíthatatlan.
Várok tovább, s nézem
az ágakat,
rügyük csupán az áhítat,
mit a tavasz vár.
Majd megjön a köd:
olvadás pára,
s rügyek bomlanak ámulva
a tájra.
Áll a Fák lombja, virul
ím, látóhatár-hosszan,
mert az élet
megmásíthatatlan.

A szépen hangzó cím kicsit talán költői túlzásnak hathat, ám hazafele jövet mégis csak ez ugrott be az elmúlt néhány óra élményéről. Új családom meghívására résztvettem az idei Akadémiai beszámolón, ahol is a doktoranduszok és phd-sok, vagy kutatók tartottak előadást arról, hogy az ő kutatócsoportjuk mivel is foglalkozott az elmúlt évben, milyen eredményeik vannak vagy pont hogy nincsnenek (hiába, mégsem olyan könnyű dolog DNS-t nyerni a csigaházakból, bár nem lehetetlen, amerikaiaknak is sikerült!), ezáltal egy kis betekintést nyerhettem, hogy milyen az élet a diploma után/doktori előtt, szóval mi történhet a végzett biológus/zoológus/vadgazda/állatorvos hallgatókkal, ha mindenáron kutatni akarnak és pont itt. Nos mit mondjak, a beszámolók hangulata és menete erősen hasonlított azokhoz a témabeszámolókhoz amiknek már én is játékosa vagyok, csak itt nem kap az előadó jegyet a végén
(esetleg pénzmegvonást/támogást/dícséretet/szidást?). Ám kérdezni itt is kérdeznek, de nem csak a egy témában járatlan tanár, vagy a suliigazgató, hanem akár az adott kutatási téma egyik hazai nagyágyúja, aki tud úgy kérdezni, hogy a mondatban csak az alany és állítmány biztos a többi kevésbé. Sokáig ecsetelhetném még, hogy akkor lehetséges, hogy a témabeszámolók tényleg az életre készítenek fel, vagy hogy igenis az előadás módot tanulni kell, és tanítani kellene, mert hiába vagy nagyon okos és értelmes, ha nem tudsz kiállni és úgy beszélni a témádról, hogy 5 másodpercnél tovább figyeljenek rád, meghalsz, kiesel a játékból!
Itt is volt példa erre meg arra, volt olyan előadó aki kiállt, szinte maga elé bámulva eldarálta, hogy mit kutat és mi az eredmény, de monotonon, így ha akartál, csak megszakadva tudtál figyelni, márha tudtál. Ellenben volt olyan kutató is, aki ábra és ppt nélkül kiállt a kis köpenykéjében és úgy beszélt, hogy ittad mindent szavát. (gondolatok a beszéde közben: "Micsoda, tényleg csinálnak gyöngyöt a csigák is? És ha parazita hatására akkor a gyöngyből kivonható a parazita DNS szekvenciája? Fosszilis csigaházakból lehet DNS-t kivonni, mert azok a fehérjék, amik a színt megőrzik, tartalmaznak DNS-t? JÉÉÉÉÉÉ")
Amikor az én társtémavezetőm tartott előadást akkor kezdődött az igazi buli, ugyanis majdnem szóról szóra ugyanazt kérdezték tőle, mint tőlem annak idején a bemutatkozó előadásomon. Miért vizsgáljuk a klímaváltozás hatását? Az nem csak egy divatos része a tudománynak és valójában nem is befolyásolhatja a madarakat, miért nem inkább a dél-európai vadászatokat nézik, és egyáltalán, kijelenthetjük, hogy van klímaváltozás?
Nos kedves kérdező, íme a válaszok:

1. Szerinted a korábban melegedő idő, vagy az esetleges kora őszi rossz időjárás nincs hatással a madarakra? Ezek az alig 20 grammos jószágok ha legkésik a táplálékot, mert az a meleg március miatt előbb kirajzott, akkor nem tudnak annyit enni, hogy fészket rakjanak, ellenben, ha ősszel azt érzik, hogy megéri maradni, persze, hogy nem rohannak Afrikába a bizonytalanba, hanem gyarapítják a visszafogás táblát.

2. Ha a klíma évmilliók óta ugyanolyan lenne, az tök unalmas lenne (és ránk nézve lehet, hogy nem is túl jó...)! Komolyra fordítva a szót, a klíma nem csak most változott, gondoljunk csak a jégkorszakra, az nem volt klímaváltozás? Megértem, ha a téma körül támadt hisztéria Téged zavar, de azért, mert néhányan félrefordítanak egy tényt, attól még az létezhet. Nem azt mondom, engem is zavar, hogy mindent a klímaváltozással magyaráznak, de a lokális időjárási változások igen is hatással kell legyenek a madarakra, hisz ők sem gépek akik előre beprogramozva teszik a dolguk, ha rossz hatás éri őket, érzik és bizonyos, hogy akár a viselkedésük megváltoztatásával válaszolnak.

Ám nekem nem kell több mentőválaszt kitalálnom egy számomra egyre szimpatikusabb kutató, aki megérdemli, hogy megnevezzem, szóval Rózsa Lajos válasza minden kétkedőt megnyugtatott, nem szó szerinti idézet jön tőle, remélem a lényeg érthető lesz:
"Amit ez a kutatócsoport csinál az tiszteletre méltó és szakmailag teljesen jól megalapozott, hisz olyan madarakat választottak ki a klimatikus hatások bizonyítására, amiknek az evolúciója hasonlóképp alakul, vagyis a szelekciós erők hasonlóképp hatnak rájuk, és az ő állományukon nagyon erősen képes lehet változtatni egy egy rosszabb év. És tudják milyenek ezek a madarak? Kicsi kis énekesek, akik fent csücsülnek a fa tetején, kötve hiszem, hogy csak úgy levadászhatóak volnának, leüllnek az ágra odafent és nem látod őket kontaklencsével sem..."

A lényeg: kint a nagy világban vannak lelkes kutatók, jó és rossz előadók, kötözködők, segítők, nagy szaktekintélyek akiknek lógsz minden szaván, és dolgok amikkel vagy egyetértesz vagy nem, az már a te lelkedre van bízva. Szóval vár ránk a világ, irány kutatni!

...

2010.12.05. 20:34

 

 

Az ember ismerősei mikor érdeklődnek az élete felől, általában megkérdezik, hogy éppen hova jár, mit tanul. Mikor megmondom, hogy biológia szakra járok, mindenkinek elgondolkodóvá válik az arckifejezése és jön a reakció: Az jó... és mi leszel, ha elvégzed? Egészen eddig boldogan válaszoltam, hogy biológus. A részletek nem voltak fontosak, büszke voltam arra, hogy tanulhatok, hogy a társadalom értelmiségi részéhez tartozhatok, és hogy az ország egyik legnevesebb egyetemén szerezhetek diplomát...

De valójában mi is leszek...?

A választ nem tudom... Nem látom a jövőmet, nem látom a jövőbeli önmagamat és ez  megrémít... Nem tudom, mi okozza ezt, a stressz, a kialvatlanság vagy a kikapcsolódás szinte teljes hiánya, mindenesetre mostanában egyre többször jut eszembe, hogy fogalmam sincs róla, hogy éppen merre is van az előre és vajon tényleg a saját sárga köves utamon járok-e, hogy elérjem azt, amit nekem szánt az élet... 

Sosem voltam vallásos... Szerintem mindenki abban hisz, ami neki jó és ebbe senkinek nincsen joga beleszólni. Azonban azok alapján, ami eddig az életben történt velem, úgy érzem, okom van azt hinni, hogy az élet nem véletlenek sorozata. Nem azt mondom, hogy van egy vagy több valaki, aki irányít fentről, de vannak dolgok, amik akaratod ellenére úgy történnek, ahogy és csak később jössz rá, hogy ennek így kellett lennie... Mikor gimnáziumba mentem, rettenetesen el voltam keseredve, hogy nem oda vettek fel, ahová első helyen jelentkeztem. Nem kellett sok idő, hogy ez az érzés teljesen a visszájára forduljon. Örülök, hogy oda jutottam ahova, mert tudom, hogy nem lett volna ilyen boldog 4 évem, ha máshova megyek... Tudom, hogy nem ismernék embereket, akik szerves és igen fontos részei az életemnek... Nem mondom, hogy könnyű volt, ott is küzdeni kellett... De boldog vagyok, hogy a sors a helyes útra terelt, akkor is, ha ezt, akkor még nem tudtam… Csak remélni tudom, hogy most sem hagyott cserben és nem hiába küzdök…

De ha netán mégis: akkor is boldog lehetek, hogy ismerem a szaktársaimat, akik akár fél mondatból felismerik a Vukot és akár befejezik a mondataimat, mielőtt én megtehetném és a tanáraimat, akiknek sikerült elérni, hogy egy kicsit megkedveljem a növényeket és akár koncertre is eljönnek velem…

 

 

Egy kis kálvária

2010.11.29. 20:39

Egyik kedves sorstársunk szomorú vagy inkább már már tragikomikus esete a témaválasztással. Nem elrettentésnek szánva közöljük, de jobb ha látjuk, bizony ilyen is előfordul. A vége kicsit negatív kicsengéstől terhes, de az ő helyzetét megértve nem is várhatunk pozitív üzenetet. Majd én helyette: "Ne engedd, hogy legyőzzön a rossz, inkább győzd le te a rosszat jóval." Magyarul attól még, hogy ilyen alakok is vannak a tudományban, sőt még ilyenebbek, attól még támadhat egy emberibb rétege a tudósoknak. A változtatás joga a mi kezünkben van. Nem mondom, hogy jobbak leszünk, ó dehogy. Ám következzék a történet:

"Nagy tudósok és professzorok... akik öltönyben és kosztümben járnak konferenciákra előadni... akik szinte csak kedvtelésből tanítanak... akik nagy kutatásokat szerveznek és csak úgy repkednek a cikkeik. Azt hiszem az összes TTK-s hallgató olyan akar lenni, mint ők. De vajon tényleg jó olyannak lenni? Döntsétek el ti.
 
Hát igen, eljön a nagy pillanat, szakdolgozati témát kell választani. Nem kérek sokat csak, hogy toxikológiával foglalkozhassak. Hiszem én. Ugyanis mindenki csak küld ide-oda, egyik embertől a másikig és senki nem tud segíteni. Aztán végre elpanaszolva nagy bánatomat az egyik tanárom javasol egy neves intézményt, hogy ismer ott egy jó témavezetőt jó témákkal. És lett is téma, ha nem is az, amit ő elsőre elgondolt, de lett és elégedettek voltunk.
Csakhogy a témavezetőm még külföldön volt, így e-mailben megbeszéltük, hogy menjek be az intézetbe és beszéljem meg az asszisztensével a munkával kapcsolatos dolgokat, kapok olvasni valót, meg ilyenek. Be is mentem. Mindenki aranyos és segítőkész, a lány be is mutatott az egyik főnöknek (S-nek), hogy ő A (témavezetőm) új szakdolgozója, mostantól nálunk van.
Mindenki elégedett, én is belevetem magam a szakirodalomba, bejelentkezek témabeszámolóra, lelkesen várom, hogy a témavezetőm hazaérjen külföldről és kezdhessek dolgozni.
S ekkor villámlott... kaptam egy e-mailt S-től, hogy itt van két szakdolgozati téma (teljesen más, mint amire épp készültem) és B vagy C lesz a témavezetője. Tessék?! Teljes pánik, mi történt a témámmal és A-val? Gyors udvarias levél írása S-nek és A-nak.
S azt írja, hogy beszéltek az osztályon és úgy találták, így lesz a legjobb. A viszont azt írta, hogy mivel aznap jött haza még bent sem volt az intézetben, de nyugalom elsimítja az ügyet.
Mennydörgés... egy héttel a témabeszámoló előtt megtudom, hogy a témavezetőm helyzetét, amíg külföldön volt, annyira aláásták a kollégái, hogy a káoszban nem tud vállalni. A tanárom mondta, hogy szerinte nem menjek ezek után az intézetbe dolgozni, hisz ezekbe a dolgokba nem lenne jó belekeveredni. Igazat adok neki. Nem érdemes egy olyan sakkjátszmában gyalognak lenni, ahol csak veszthetek.
Így hát rohanás a suli vezetőséghez, hogy bizony késni fogok a szakdolgozatos papír leadásával és a témabeszámolóra sem tudok produkálni semmit, mert semmim sincs. Szerencsére mindenki megértő, elvégre nem én rendeztem így, a témabeszámolóm is átkerülhet az utolsó időpontra, s nem fognak sokat elvárni, hisz akkor még elég kevesem lesz.
 
A nagy tudósok és professzorok... akik neves intézményekben dolgoznak és ott fúrják egymást, ahol tudják, ott próbálják megsebezni a másikat, ahol a legjobban fáj, hogy ők előnyhöz jussanak a versenyben. Nem számít, hogy közben ki másoknak okoznak kárt. Rosszabbak mint a gyerekek.
 
De hát ebben élünk, ebben fogunk dolgozni, ezzel nem lehet mit tenni. Vagy megszoksz, vagy megszöksz."

Az első hó!

2010.11.27. 18:43

2010 november 27. Leesett az idei tél első hava! Nem tudom, ki hogy van ezzel, de mikor péntek (nov. 26) éjjel ráeszméltem a szakadó hóra, gyermeki lelkesedéssel ugráltam a kavargó pelyhek között. Reggel csak fokozódott az öröm, mert addigra a mi környékünkön már jó tíz centi esett, és nem is akarta abbahagyni.

Hóesés... Fehér pelyhek kavarognak a sötétben, tündéri búrát adnak az utcai lámpáknak. Elnyelik a hangokat, eltompítják az időt. Ilyenkor minden más egy kicsit, a hóesésben. Másik világ: a puha tél világa. Néhány napja már lehetett érezni, hogy megérkezett a tél. Valahogy megváltozik a táj hangulata. Más a szél, más szagokat hoz, és más fénye van a napnak. Aztán leült a péntek reggeli, deret hozó köd, és úgy szimatoltam, nem füllentett a meteorológia: nemsokára jön a hó is.

És tényleg. Bár az időjárás-jelentést hallgatva nem gondoltam, hogy ennyi hó esik majd. Nem bánom. Sőt. fehérben pompázik az utcánk, és ragyonak a domboldalak, amelyeken sétálni szoktam. Porzik a hó, és szikrázik napsugaraktól a kutyák mögött, lehet hóangyalkát csinálni, és meleg fényt hoz a szobámba a gyertya fénye.

Kilesek az ablakomon, meglátom a vastag, fehér párnát a kerítésünk tetején. Valahogy még mindig nem hiszem el, csak ha kinézek: leesett az első Hó!

Örök kérdés

2010.11.21. 20:44

Nem kell megijedni, sem nem lesz szó evolúcióról, ősrobbanásról vagy tyúk és tojás kontextusról, csupán csak egy apró commentelésre invitálás. Felkértek, hogy írjak egy cikket arról ,miért éri meg egy kis létszámmal működő szakot választani a nagy tudományegyetemekkel szemben. Nem kívánom elítélni egyik egyetemet sem, hisz a miénk sem tökéletes, csupán néhány szempontot szeretnék összegyűjteni. Vigyázat, a célközönség a felvételi előtt álló gimnazista korosztály!

Segítségeteket előre is köszönöm. Jöhet pozitív élmény, erőteljes előny, te miért inkább ezt választottad hangulatú mondatok, esetleg útközben felmerülő gond is, csak rajtatok áll:)

 

Játék

2010.11.11. 21:10

Bioszblog, tehát bioszos kérdés következik.

Az első ember, aki idekommenteli nekem a megfejtést, kap egy képzeletbeli buksisimogatást.

A feladvány a következő:

Vettem ma egy 8-as kiszerelésű Kinder csokit, és megpillantottam az elején, a tejeskancsó előtt egy kicsiny sárga virágot. Milyen növényről van szó?

(Le tudnám írni, hogy nézett ki pontosan, de nem könnyítem meg a dolgotokat.)

Jó játékot, jó csokizást!

Szerző: yoska

5 komment

Címkék: játék virág csoki

Ászkák és emberek

2010.09.28. 21:42

Fura dolog az érdeklődés, még furább dolog a bizalom. Az ember örök kereső, ha biológus meg végképp, és ha piciny karunkra téved, egy év kiképzés után ott találja magát, hogy választania kell egy feldolgozandó témát, ami van, hogy csak egy fejezet az életéből, van, hogy meghatározza későbbi tudományos működését. Ihlet honnan jön, nem tudod, csak az a dolgod, hogy kezdj vele valamit. Például nagyon szereted a madarakat, és valahogy úgy érzed a természetvédelem az, amire te születtél (Born to be environmentalist! Jó kis szlogen lehetne, ha nem mindenkinek a greenpeace aktivisták jutnának róla eszébe…), aztán kicsit belelátsz a tudományos életbe, megismersz jó kutatókat, akik még a legborzasztóbbnak tűnő témából is olyan kutatást vagy előadást tudnak csinálni, hogy szinte még érdekelni is kezd a dolog, de az ellenkző felállásra is van példa. Ilyen előhangok után, most hogyan lásson neki az emberlánya témát és témavezetőt keresni?

Hisz például mi történik akkor, ha a kis diák felfigyel egy tanár világlátására és a tudományhoz való hozzáállására és egy most már vissza nem idézhető beszélgetést követően azon kapja magát, hogy egy olyan állatot szed ki egy téglarakás alól, vagy olvas cikket róla, akiről eddig csak azt tudta, hogy van, és a biológusok felszisszennek, ha pincebogárnak hívja őket (hiába a pincerák meg nem hangzik jól)? Azután a még további inspirációkat követően lehetséges kísérleti helyszínként néz a kertjére és bűvöli a fákat a parkban, hogy igazán tessék már lombot hullatni, hisz hogyan bontassunk le a kis egyenlábúakkal (v.ö. isopods) szerves anyagot, ha az még a fán van? Hát nem megszerette mindeközben ezeket a furcsa kis lényeket?
Mielőtt idillbe fordulna minden, elhívják a témavezetőt, és ő persze, hogy elfogadja a meghívást, hisz erre készült már mióta, kis hősnőnk pedig önző lenne, ha emiatt neheztelne rá. Ám a kérdés ott a levegőben, miért nem becsülik meg itthon a kutatói hivatást? Miért menekülnek el a fiatal tehetségek külföldre? Ez már több mint világlátási vágy! De ott sincs kolbászból a kerítés… az élet pedig tele van ellentmondásokkal és útvesztőkkel, de ettől élet.
Szóval az ászkák Helsinkibe mennek („Helsinki az már Nyugat? Hát nem ilyen egyszerű a kérdés, Nyugat, de közvetlen kompjárat van Leningrádba…”), én pedig itthon maradok. Az ászkák felkerülnek életem kis polcára, közvetlenül az őzlábgombás tojásrántotta, a Rókafarm, a békás csokilikőr és mindazon emlékek mellé, amik már részemmé lettek, és ha legközelebb felemelem a cserepet és alóla rám néz egyikőjük azokkal a kis gombszemeivel, csak mosolygok: „hát srácok attól mi még barátok vagyunk, az idő amit rátok vesztegettem, az tesz fontossá titeket”.

 Nos, ez az a mese, amit Nóóri kérésére írok meg, mert kissé idejemúlt lett időközben.

Július utolsó hétvégéjén részt vettem a European Open in Agility nevű rendezvényen. Ez tulajdonképpen egy Európa bajnokságnak felel meg a sportágunkban, csak épp nem úgy hívják (jórészt történeti okokból).

Július 22-én, csütörtökön hajnalban indultunk útnak a csehországi kisváros, Liberec felé. A nap jó részét „autókázással” töltöttük, mire mindenki el tudta foglalni a szállását. A mienk egy hangulatos apartman volt, tíz ágy (három szobára elosztva), kis konyha, fürdő, nappali.
Másnap reggel regisztráció, kötelező orvosi vizsgálat (minden résztvevő kutya számára kötelező, az embereket nem nézik), utána irány az edzőpálya. Ez a verseny szempontjából fontos, mert rá kell hangolódnia a párosnak a hosszú utazás után a pályára, valamint érdemes a kutyával megismertetni az akadályokat (elvégre nem az otthon használtakat találjuk itt). Az idő kellemes volt, néha kissé meleg, néha hűvös, bár elég fülledt.
Estére minden megváltozott: elkezdett szakadni az eső… És csak esett, és esett, és esett, végeláthatatlanul. A levegő persze ezzel együtt hűlt, és a másnap sem hozott új meleget… Szombat reggel szitáló ködben cuccoltunk ki a pályára – mekkora előny lett a szabadtéri stadion fedett lelátója! -, majd leóvakodtunk a pályák mellé: onnan ugyanis jobban látszanak a versenyzők számára fontos pályajellemzők: akadályok „szögei”, kanyarok, fordulók. Az eső persze nem érte be a tegnapi mennyiséggel, újra rázendített. Nem kellett három perc sem a bőrig ázáshoz (volt esőkabátom. Csak befolyt alá a víz). Az igazi csemege pedig a pályabejáráskor kezdődött: a pályán már állt a víz (csak úgy kandikáltak kifelé belőle a fűszálak), és akinek volt vízhatlan cipője, annak a bokájánál csurgott bele az égi áldás…
A futamokat négy pályán bonyolították a szervezők. Ez nem csak hagyomány az EO-n, hanem szükség is: hétszáz (idén 714 volt az utolsó kiadott startszám) kutya, három kategóriában (méret szerint: small, medium, large, a hivatalos angol elnevezésben) igényel ennyit. A magyarok is természetesen szétszóródtak a pályák között, ki-ki a maga kategóriája szerint. Aki pedig nem a saját futamával volt elfoglalva, szurkolt a többieknek.
A saját kategóriánk három szakaszra bontva futotta a pályáit: Ennek a felosztásnak az az értelme, hogy pályát egyszerre a kb. 170 versenyző nem tudná bejárni – nincs rajta annyi hely. A pályabejárás lényege a pálya megjegyzése, valahogy úgy, mint a díjlovaglásnál. Mi, a magyar versenyzők a harmadik harmadban jártuk és futottuk a pályáinkat. A verseny első napja ugyanis kettő futamból áll, illetve a legjobbaknak egy harmadik is kerül, a Final. Ennek a győztese nyeri az egész EO-t (a kategóriákat természetesen külön számítják, három győztest hirdetnek).
Az első pályánk nem volt nehéz, és jó érzés volt futni rajta, a bokáig érő vizet leszámítva, persze. A második pályánk, amit délután futottunk, már nem tetszett annyira, de rossz az sem volt (a talaja került délutánra rosszabb állapotba, csúszkáltunk is becsülettel). Estére, a Final pálya számára egy új területet kerítettek el, mégiscsak az az egyik legfontosabb futam, derékig sárban nem futható. A Finalbe bekerült magyaroknak nagyon szurkoltunk, és addigra a az eső is szelídült. Az első két kategória futotta le aznap a Finálét, a small és a medium (magyarul: mini és midi), ugyanis az időjárás miatt megcsúszott a szervezés, és besötétedett.
Érdemes még elmesélnem a large (maxi) kategória egyik pályáját. A talaja ugyanis annyira tönkrement, hogy még délelőtt le kellett állítani a futamokat, míg hoznak rá homokot…
 
Másnap a csapatfutamokkal folytatódott a verseny. A csapatokat négy (minimum három) kutya alkotja. Két futamot fut a csapat minden tagja – mint az egyéni versenyben -, az elért eredményeiket pedig összesítik a végén. Két kategóriában rendezik a versenyt, a mini-midi kutyák „keverhetők”, a maxik külön versenyeznek.
Reggelre az összes tegnapi pálya helyét „áttolták” kicsit, ugyanis annyira tönkrement a talaj, hogy lehetetlen lett volna futni rajta ismét. A pályák szintén jók voltak, a verseny pedig kiélezett. Sajnos a második futamban mindannyian hibáztunk (engem pályatévesztésért kizártak), nem lettünk olyan jók, mint az első „kör” után reméltük. Az időjárás sem lett kegyesebb hozzánk, folytatódott a szakadó eső, és még hidegebb is lett (bár, személyes véleményem szerint júliusban szinte mindegy, hogy 14°C, vagy 10°C van…).
A csapatfutamok végére elállt az eső, és még a nap is kikandikált a felhők mögül néha. Melegebb nem lett, de legalább felderítette kissé a vacogó kedélyeket. A maxi Final futamot (ami a szombati napba már nem fért be) mindenki nagy lelkesedéssel várta, és szurkolta végig.
Estére kihűlve, kimerülve indultunk a szállásunkra. Nem várt ránk más, csak az összepakolnivaló cuccaink. Ja és egy kis versenyzáró khm, ünneplés…
 
Fantasztikus élmény részt venni egy ekkora versenyen. Rengeteg kutya, ember, versenyző… Ismerősök és új arcok, szerte Európából és a tengeren túlról (hiszen egy open versenyen nem csak európai vehet részt). Azt hiszem, ez olyasvalami, amiért érdemes volt egy tavaszi versenyévadot végigdolgozni…

Zárszóként egy videó, ami érzékelteti az időjárási körülményeket: http://www.youtube.com/watch?v=5qZjSf_JjVY

Az emberi test csodálatos

2010.09.19. 18:48

Még csak két hete vagyok orvostanhallgató, de már látom, hogy milyen jó helyre kerültem - a tudás kincsesbányája ez a hely, feltéve, hogy az ember hajlandó megdolgozni érte.

Az egy év a biológia szakon nem volt hiábavaló: a legtöbb tantárgy anyaga -egyelőre legalábbis- átfedi a tavaly tanultakat, úgyogy az eleje még könnyebb. Nincs gondom a latin kifejezésekkel, a latin nyelvtannal, és simán meg tudom különböztetni a mikroszkóp alatt a köbhámot a hengerhámtól. Nyilván ahogy haladunk előre az anyaggal, jönnek majd az újdonságok is.

Az anatómia nehéz lesz. Nem azért, mert nehéz megérteni, egyszerűen csak őrült sok az anyag, amit röpke két év alatt kell belegyömöszölnöm a fejembe. De azt hiszem, a megszerzett tudás kárpótolni fog minden, az alvásidőből elvett percért.

Az emberi test csodálatos. A kezembe veszek egy csontot, és ahogy végigsimítom rajta az ujjaimat, tudom, hogy minden egyes kiemelkedésnek és bemélyedésnek megvan a maga funkciója. Gyönyörű. Az ember gyönyörű. Azt eddig is tudtam, hogy érdekes, de ide kellett jönnöm ahhoz, hogy rájöjjek, milyen jól ki van itt minden találva.

Két hét után úgy tűnik, megérte idejönni. (Aztán majd kiderül, hogy a vizsgaidőszakban is ezt fogom-e mondani...)

"Atyaég, ez egy rozmár!"

De ne szaladjunk ennyire előre, kezdjük ott, ahol egy átlagos egyetem, átlagos karának, átlagos szakán tanuló hallgató napja kezdődik. Óracsörgés, szinte már hiányzó utazás a piros hetes, vagy a kukacvillamos fedélzetén, majd a megérkezés az órára, ahol a tanárbácsi szépen bevezett minket a Zootaxonómia rejtelmeibe (mitől más a szisztematika és a taxonómia, ki állat, ki nem, stb....), majd a felszólítás: az óra a Baross utcai Bogárgyűjteményben folytatódik. Hogyan is néz ki egy bogártár? Egy klasszikus pesti bérház lifttel, portással és minden stíluskellékkel, és labirintusszerű szobák, ahol a szekrényekben zokni helyett 300 kg tű felhasználásával, szakszerűen tárolt nagyjából 3 millió típuspéldány bújik meg, a mm-s paránybogártól, a férfitenyérnyi cincérig bezárólag. A muzeológusok pedig serénykedve, egy egy szekrényhalom mögött/alatt/mélyén vizsgálják ezeket a néhol csodás, néhol félelmetes lényeket, vagy a következő "bogaras" találkozót szervezik. Tehát valóságban, divatosan szólva realtime-ban csinálják azt, amit mi majd az órán tanulunk. A gyakorlatok milyenek lesznek velük? Majd kiderül, tanulni biztos fogunk eleget, ettől nem félünk.

Itt még nem ért végett a dolog, ugyanis a nap a Ludovika téren, a Múzeumban folytatódott, no nem ott ahol a látogatok koptatják a padlót, hanem a kulisszák mögött, ahol az első ránézésre fura figurák kutatnak, preparálnak, vagy éppen egymás ebédjére pályáznak. Már csak a könyvtáruk egy impozáns látvány, bár valahogy megnyugtatóbb volt a tény, hogy nem kellett 45 percig farkasszemet néznem egy kitömött őzzel, hanem helyette felfedező útra indultunk (valaki nézett már farkasszemet nagy üvegszemekkel? félelmetes és zavarbaejtő ez biztos). Láthattuk a csontgyűjteményt, ahol csak négyen tudtunk megemelni egy elefántagyarat (mert tényleg 45 kg volt, nem ámított a muzeológus!), a filmekből ismert tekerős szekrényből pedig majd minden emlőscsalád képviselőinek koponyája bújt meg, vagy vigyázzállásban (inkább vigyázzfekvésben) kitömött példánya. Ami azonban az igazi katarzisélmény volt, az a bőrgyűjtemény, ahol hatalmas, plafonon futó vállfákról komplett állatbőrök lógtak. Most következik a visszautalás: az egyik ilyen vállfán lógó nagy dög fejét keresve ketten szinte eltüntünk a bőrében, mire kolleginákkal megállapíthattuk, hogy bizony ez egy rozmár. Szóval kicsit benfentesként a Természettudományi múzeum még elképesztőbb élményeket kínál. Aki meg nem maradt itt velünk, mert más álmokat dédelgetett, az nyugodtan mondhatom, egy élménnyel lett kevesebb. Már csak az, hogy az ország két nem elhanyagolható biológusával tölthettünk fél napot megér egy misét, de az, hogy végre beláthattunk a múzeumi kiállítások születése, és főként értelme (fajok reprzentálásán túl egyfajta esztétika, az elveszett természetközelség visszacsempészése, mégha csak holtakon át) mögé, olyan élmény amit én személy szerint nem tudom, hogyan fogok megköszönni. Sajnos visszatérés a valóságba: ha ilyen "komoly" emberek tartják az órát, akkor ők erős követelményeket állítanak elénk, ehhez nem fér kétség. Na de kérem, akik túléltek már szigorlatot, 2 félév biomatekot, kémiát, és még sok minden mást, azokon talán ez sem fog ki. Talán, mert hogy semmi sem biztos csak a változás.

Szerencsére nem csömörlöttem bele a sok halott állat látványába, a nap hátralevő részében élőket szedtem össze. Ám ez már egy másik történet...

Orvos-biológus

2010.08.09. 11:23

Úgy tűnik, az első évem a biológia szakon egyben az utolsó is: szeptembertől a SOTE orvostanhallgatója leszek. Bánom is, meg nem is. Bánom, mert egy nagyon jó csapatot kell otthagynom, mert hiányozni fognak a tanárok, a barátaim, az órák, a kis létszám. Bánom, mert most majd még többet kell utaznom, ráadásul még hat évig az iskolapadban fogok rohadni. Nem bánom, mert itt is nagyon jókat fogok tanulni.

Volt már, aki, amikor elmeséltem neki, hogy iskolát váltok, azt kérdezte: "Miért, a biosz nem volt elég jó?" És ezt minden rosszindulat nélkül, halálkomolyan kérdezte. Na igen, kívülállóként talán én is azt mondanám, hogy ja, az orvosképzés mennyivel jobb, mint egy természettudományos képzés. De ki tudná ezt igazából eldönteni? Más. Nem nagyon más, hiszen az orvoslás és a biológia nem is áll messze egymástól, de azért más. Ha nagyon ki akarnám sarkítani a dolgokat, azt mondanám, az orvosok életeket mentenek, a biológusok inkább kutatnak vagy terepen vannak. Ez sarkítás, mert sok orvosból lesz kutató (na és van, aki beteggel nem nagyon fog találkozni, lásd a patológusokat), és ha a biológus olyan helyen dolgozik, még életeket is menthet.

Szóval nem, nem azért megyek el, mert nekem a biosz "nem elég elit". Ez még így, leírva is szörnyen hangzik, kimondani meg nem is merem. Egyszerűen csak hajt a vágy, hogy minél többet tudjak, és a kíváncsiság, hogy meg tudom-e csinálni.

 

Mi sem tudtuk mire számítsunk és a szervezők se számítottak ránk. Hallottunk hideget, hallottunk meleget, rólunk meg nem hallottak semmit. Így indult a terepgyakorlat drávai része. Mondhatnám, hogy nem volt jó,
mert a világ végén volt (a szó mindenfajta értelmében) és a vonatjegy nem olyan olcsó, bár az még kibírható...
mert meleg volt, szakadt rólunk a víz, így néha igen csak nehezünkre esett odafigyelni, és a tanerőnek sem volt könnyű összeszedni a gondolatait
mert csak tekertünk, meg nem álltunk, hogy nahát, az milyen növény/fa/racka/miegymás, és a 6-s főút sem egy leányálom
mert nem mindig találtuk meg a közös hangot, és voltak kommunikációs hibák...

Emellett azonban nem lenne teljes a kép, ha kihagynám azokat a dolgokat, amitől mégis jó volt az a pár nap:
hogy újra együtt volt a csapat, esténként gazdagítottuk egymást egy két felejthetelen pillanattal (hova lett a béka? bent ül a csokilikőrben; Lucus hidd el a kutyus mindig kihozza a tálkát, igen igen ott a helye, de Scotty éhes; te is láttad, hogy leesett az a csillag az égről? az nem csillag, az egy műhold...) és egy olyan részére mentünk az országnak, ahova valljuk meg őszintén, önerőből nem sűrűn jutunk le
hogy végre leültünk az Intézet "küldöttségével" és elmondhattuk mostoha sorsunk (hiába kis szak, családias hangulat, peace love és világbéke, azért kicsit elfeledkeztek rólunk, és igencsak magunkra voltunk utalva az elmúlt egy évben), és talán megindulhat valamiféle változás
hogy Őrtilosban egy természetvédelmi őrrel elbeszélgethettünk a park és úgy általában az ország környezetvédelmi problémáiról, a küzdelmekről, amiket ők vívnak minden egyes védett területért (igaz, hogy mindezt csak az hallotta, aki elől loholt nagylábú vezetőnkkel a vonatsínek között)
na és evezés közben láthattunk fekete gólyát, igaz csak egy pillanatra, és csak az, aki bevállalta ezt a plusz sportolást
 

Tovább ragozhatnám a dolgot, de a lényeg érződik: más volt ez mint a Bükk. Nem tanultunk meg száznál is több növényt, nem a csenben, távol a civilizációtól voltunk, és az egésznek inkább amolyan sporttábor jellege volt. Én mégis jól éreztem magam, és 7 év megszokott rutinját igen nehéz feloldani, de a változás csak rajtunk és a meghallgatáson múlik. Mintahogy az is, hol tudjuk jól érezni magunkat, és azzal a bizonyos 7 lánnyal (plusz gyerek, férj, anyós, kutyák, doktoranduszok és ifjú doktor) bátran belemerek vágni a következőbe! Mondjuk, nem akarunk véletlenül jövőre az Őrségbe menni?

Még pár szó a Bükkről

2010.07.09. 20:44

Látom, előttem már elmondtak nagyon sok mindent, úgyhogy én nem az elején fogom kezdeni. Akit érdekel még egy kis áradozás, az itt megtalálhatja. Itt pedig olyasvalamiről fogok írni, aminek semmi köze a biológiához és a szakmaisághoz, amire nem kapunk majd jegyet, ami talán a libapimpó latin nevénél is maradóbb lesz: az estékről és a hangulatról.

Elmondták már, hogy nagyon kevesen maradtunk az évfolyamon. Eleinte ez nem tetszett, de rájöttem, hogy jó volt ez így. A nyavalygósok otthon maradtak, és tényleg csak az jött el, akit igazán érdekelt. A tanáraink, akik jöttek, ők pedig emberileg is olyanok, akiket érdemes megismerni. Minden adott volt egy jó hangulatú táborhoz, és azt hiszem, mi megtettünk minden tőlünk telhetőt, hogy ezt kihasználjuk.

Nyilván voltak döccenők. Volt, aki nem hozhatta a kutyáit, volt, akinek hiányzott a szerelme. Engem is elkapott utolsó előtti éjszaka a rossz hangulat. DE azt hiszem, sikerült túljutnunk ezeken, és ha jól láttam, összességében mindenki jól érezte magát.

Hatalmas élmény esténként ülni a tábortűznél, pusztítani a söröket és a tanárainkkal beszélgetni. Vagy behúzódni a konyhába, a hokedliken kucorogni, és odabent kornyikálni. Esetleg a szobánkban ülni vagy feküdni az ágyunkban, áthívva a tanárokat, és megbeszélve az élet nagy dolgait. Összekapaszkodva menni a vaksötét országúton, ahol néha csak a fák közül kikandikáló ég ad támpontot, hogy merre is kanyarodik az út. Ülni a terasz lépcsőjén a zuhogó esőben, és a könnyeimet nyelve gitározni. Látni azokat a hegyeket és sziklákat és növényeket, amikről eddig azt se tudtam, hogy léteznek, hogy ilyen csodálatosak, meseszerűek és mégis fájdalmasan valódiak. Ülni a földön, megenni az összes csokit, amit aznapra és másnapra szántunk, miközben várjuk a fuvart. Teli torokból üvölteni, hogy Potentilla anserina, libapimpó!, és közben sírni a röhögéstől.

Mindenkit sajnálok, aki kimaradt ebből. Egy ilyen tábor akkor is fontos, ha az emberből nem lesz biológus. Még a növényfelismerés is érdekes lehet, hiszen olyan jó úgy sétálni egy erdőben, hogy tudod, mi micsoda. Persze eddig is szépnek találtam a dudvákat, de így már olyanokat is észreveszek, amiket addig nem. És ez fontos.

Szerző: yoska

1 komment

Címkék: terepgyakorlat

Az előző írásokból már kidrült, túl vagyunk a terepgyakrolat első részén. Nem szeretném ismételgetni, amit a többiek elmeséltek, csak röviden annyit, nagyon jó volt :)
KKingu már emítette megérkezésünk kalandos voltát, de azért azt hiszem, bővebben is szólhatunk róla.
Tehát a terepgyakorlat, ahogyan kezdődött:

Július másodikán, délelőtt mindenki megszerezte a vonatjegyét, több-kevesebb kóválygás után összeszedtük egymást, és felszálltunk a vonatra. Igaz, helyjegyes verziójú példány volt, végül a kalauzt sem érdekelte különösebben, hogy nem a megadott helyen ücsörgünk. Megkaptuk a hírt Gyöngyvértől is, miszerint minden rendben velük, holnap reggelre érkeznek kocsival, átbeszéltük a terepgyakorlat kilátásait, majd beértünk Miskolc, Tiszai pályaudvarra.
No, vonatról le, helyi buszra át, ez utóbbival pedig keresztülutaztunk Miskolcon a Volán pályaudvarig. A jegyeket a (piros színű) buszon, a sofőrtől vettük, aki nem volt valami barátságos. Úgyhogy nem kérdeztük meg tőle, hányadik megálló is az egészen pontosan, ahol le kell szállnunk…
Nóri pontos útitervében szerepelt egy lista a bükki településekről illetve megállókról, amik megelőzik a megfelelőt, eszerint igyekeztünk tájékozódni. Miskolc (valamint Diósgyőr) utcáin még nem is történt érdekesebb, ám amint elhagytuk a várost…
A Bükk gyönyörű. Olyan, mint egy mesevilág itt felejtett darabja. A fehér sziklák, patakvölgyek, rohanó vizek, és magas, ezüstoszlopos erdők vidéke, ahol elhiszi az ember, tényleg csodák történhetnek. Szebb hely, és idő az, mint ez a másik, amiben mi játsszuk a napjainkat.
A buszmegállók viszont egyértelműen a mi világunk termékei. Mi sem igazolja ezt jobban, mint az a tény, hogy a legtöbbre nem volt kiírva, mi is a neve, némelyiken meg az sem nagyon látszott, hogy használatban van e még, vagy csak ott felejtették a dülöngélő táblát. Ezek után talán érthető, miért is történt az, ami.
Végre valahára feltűnt egy olyan tábla, ami ismerős volt a kivadászott nevek közül (Hollóstető). Az apró probléma csak az volt, hogy óra szerint még nem lehettünk olyan közel. (Fél, háromnegyed órája ültünk a buszon. Valószínűleg.) Nóri listája alapján azért elképzelhető volt, hogy már meg is érkeztünk… Pár perc vitatkozás és érvelés után elhangzott, a „Szerintem Bori, nyomd csak le a jelzőt!”, és a következő megállónál le is pattantunk. A „nagy semmi” közepén. A megálló neve Rókafarm volt, és három elhagyatott házikó tartozott hozzá, meg egy régen murvás, ma inkább gazos dűlőút. A gyanú (miszerint rossz helyen járunk) bizonyossággá vált. Három perc nevetés és szitkozódás után Nóri (aki magán érezte a felelősség súlyát) felhívta Janót (vagy harmadjára sikerült is, hiszen a Bükkben a térerő csak amolyan kósza dolog), aki igyekezett valahogy megtalálni minket kocsival. Ez kisebb nehézségekbe ütközött, mert mi sem tudtuk hol van a „Rókafarm” pontosan, nem, hogy még el is magyarázzuk. Aztán valahogy csak meglettünk (és nem kellett megvárnunk az éjszakát, amikor az elhagyatott házból előmásznak a zombik… vacak egy vicc volt, elismerem, de kihagyhatatlan). Janót ovációval köszöntöttük, ő meg csak nagy mosolyogva annyit mondott
:

- Lánykák, titeket nagyon lehet szeretni…

 

Terepgyak part 1 - Bükk

2010.07.09. 09:50

Újra itthon... Egy hét csendes táborozás-túrázás után. Jó volt, tetszett nagyon, mindenképpen feledhetetlen élmény marad. Pedig köztudott, hogy nem rajongok a növényekért, de a növénytanos tanáraink még a végén változtatni fognak ezen... :)

A nagy események már az odafele úttal elkezdődtek, mint már Nóri említette van a Bükkben egy Rókafarm nevezetű hely. Hát nekünk ott sikerült leszállni, pedig nagyon nem ott kellett volna és mivel a következő busz csak 50 perc múlva jött ezért telefonos segítséghez folyamodtunk. Ami az adott körülmények között nem volt olyan egyszerű, de végül sikerült. Azt hiszem diákok még nem fogadták ilyen kitörő örömmel a tanárukat :D

Láttunk (és természetesen jól meg is tanultunk :)) rengeteg hétköznapi, védett, fokozottan védett, hasznosabbnál hasznosabb növénykét gyönyörűbbnél gyönyörűbb helyen. A rengeteg orchidea mellett (amiről már tudjuk, hogy az út mellett növögetnek, akármilyen hihetetlen), láttunk a Süsüből híres sárkányfüvet, turbánliliomot, az egyik tanösvény névadóját, a tárnicsot, megtanultuk az alapvető fa, cserjefajok és lágyszárú fajok (jó)néhány képviselőjét is.

De természetesen jó biológus palántához híven növényfelderítő utunk során összefogdostunk tücsköt-bogarat is. :) Rengeteg volt a ganajtúró bogár (alias scarabeus), egyik szebb, mint a másik. Fogtunk sáskát, szöcskét, pókot és szitakötőt is, azonban a szúnyogokkal és a kullancsokkal nem bántunk kesztyűs kézzel, Számukra általában mi voltunk az utolsó állomás, ennyivel is kevesebb van belőlük mostanra. :) Na, de volt szerencsénk magasabb rendű állatokkal is találkozni: rögtön az első nap sikerült denevért simogatni (szerintem olyan a bundája, mint a nyúlszőr, a szárnya pedig olyan vékony, hogy ha a két ujjad között megfogod nem is érzed), találkoztunk gőtékkel, akik egy termetes pocsolyában tanyáztak, illetve utolsó nap egyből 2 foltos szalamandrával (kiskorom egyik kedvenc állatával).

De egy szónak is száz a vége, a lényeg az, hogy nagyon jó volt, élveztem a többiekkel töltött időt, a fáradtan egyre fájdalmasabb poénokat, az aranyköpésekről nem is beszélve. Az esti sörözéseket, amikor már tanáraink is lazítottak kicsit velünk, a beszélgetéseket, az ökörködéseket és a közös térerő-hálózat kereséseket. :) Örülök, hogy ide sodort az élet és nem egy másik egyetem másik szakára. Köszönet mindenkinek ezért az egy hétért!

Gondolatok a Bükkben

2010.07.08. 18:43

1. A Borsodi Volán nem a BKV, nem mindig írják ki a megállókat és valahol a Bükk szívében van egy Rókafarm.

2. A világ leggusztább étele a gombás rántotta, de csakis nagy edényben, 40 tojásból.

3. Az orchideák itthon kicsik, gyönyörűek, és az út mellett nyílnak. Furcsa belegondolni, hogy ilyen ékszerek ilyen profán helyeken élnek, holott megérdemelnék, hogy úgy őrizzék őket, mint a koronaékszereket. Ha a sárkányfű valóban hatásos, én legszívesebben sárkány lennék, hogy többször találkozzak azzal a növénnyel.

4. Létezik második benyomás, mint ahogy megtanulható egy hét alatt vagy 150 növény. Továbbra is örök törvény, hogy alvó és evő embert nem fotózunk!

5. Vallásról és világnézetről a legjobb éjféltájt, a szerpentinen, farkasles közben beszélgetni. Vajon más emberekből milyen reakciót váltana ki a gondolat, hogy faluban, ahol táborozik, farkasok járkálnak? No és vajon hol bújt meg a természetvédelmi őr, akinek figyelnie kell az állatok szokásait?

6. Egy kis egyetem kis karának még kisebb szakán könnyebb a csodát felfedezni. Hisz hogyan láttuk volna a turbánliliomot, sárkányfüvet, madársisakot, szegfűket, harasztokat, tárnicsot, ha egyszerre 40-en tolongunk ott a Nagy-Mezőn, megosztott lelkesedéssel? Ezenkívül vajon hány egyetemi hallgató megy el a tanárával közös szentmisére, vagy hallgat vele hangosan metált az úton? Kicsit kihasználatlan a mi biológia szakunk, hisz 8-an vagyunk a 25 főre szabott helyen, ami persze, hogy nem éri meg gazdaságilag, de miért kell mindig mindennek csak az anyagi oldalát nézni? Mindegy is talán, a fontos az, hogy volt egy hét amikor megerősödhetett egy közösség, ahová jó tartozni. Tudom, hogy ez a vesszőparipám, de nem győzöm elégszer leírni, a biológia az a dolog amit csak úgy tudunk jól csinálni, ha megtanulunk együtt dolgozni, egymás tudását összerakva megérteni dolgokat és erősíteni egymást. Vagy biológia helyett társadalmat akartam mondani? 

Köszönöm a hetet a növények avatott szakértőinek, és a résztvevőknek, a legkisebbtől, a legnagyobbig:)

:D:D:D:D

2010.06.28. 22:12

Bocsánat, de ezt meg kell osszam veletek:
"A tökéletes férfi, ha belenyal a fagyijába, felnyög a puncsban a mazsola."

:D:D:D:D

Már látom, ahogy páran felhúzák piciny szemöldöküket, de ítélet helyett menjetek el előbb a Természettudományi Múzeumba és nézzétek meg a "Hatlábúak birodalma" kiállítást. Egy kis reklám következik...

Tudtad e
mekkora a világ legnagyobb légyfaja?
mitől színesek a lepkék?
hogyan álcázzák magukat mérgezőknek, veszélyesnek lepkék/darazsak?
hogy léteznek cukorbogarak, ékszerbogarak a beceneveken kívül is?
hogy Budapesten van a világ talán legnagyobb gyászbogár gyűjteménye?
hogy mi a nagyobb, a tenyered vagy egy harlekincincér?
miért kell figyelni a katicákat?
hogyan döntötte el az ókori Kínában néhány légy az egyik megoldhatatlannak tűnő gyilkosságot és hogy működik az igazságügyi rovartan manapság?
hogyan foghatsz egy zseblámpával és egy befőttesüveggel egy állatkertrevaló ízeltlábút?

Nem? Szégyenkezned nem kell, inkább irány a Ludovika tér és fedezd fel magadnak földünk legsikeresebb taxonjának tagjait! (mellesleg jó ráhangolás a zootaxonómiára és aki eddig utálta volna őket, rájöhet, némely bogarat ékszerként is lehetne hordani olyan gyönyörű)

Jó szórakozást hozzá!

Rádió, tv, újság azt harsogja, hogy 10 év óta most van a legdurvább szúnyoginvázió, szegény Borsodiak vagy a házukat mentik (maxi respect értük), vagy egymásról csapkodják le a szúnyogokat, nincs elég pénz a szúnyogírtásra, most mi lesz velünk?
Ám mielőtt kis Arthropoda barátainkat kezdenénk el szidni, kicsit nézzük a tények mögé, vajon miért pont most történik mindez? Lehet, hogy a természetben történt valami jóvátehetetlen és most annak a terhét nyögjük? A válasz természetesen igen.

Utakkal sűrűn behálóztuk az országot, jót röhögtünk a "zöldeken" mikor holmi békák szaporodó helyének szétszabdalásáról beszéltek, autóinkkal szélsebesen száguldva ezer meg ezer életet taposunk be matricaként az aszfaltba. No és aztán lövöldözni is nagyon szeretünk, az énekesmadarak jól mutatnak az ínyencétlapon, de ha már itt vagyunk az idős fákat is kidöntjük, az erdőket letaroljuk, mert kell a hely a búzának, meg a kukoricának, amit vagy mi eszünk meg, vagy állatainkkal etetjük meg. Mellesleg a folyókat is nagyon szeretük a saját igényeink szerint szabályozni, a löszfalakra meg mi szükség? Most azért a pár csicsergő madárkáért mondjak le a telkemről, a bevásárló központról? A denevérek meg ördögi lények, pusztuljon ott az összes ahol érjük őket...
 

Ugyan nem mondjuk ki, és ha maradt még bennünk egy cseppnyi jóérzés borzalmasnak találjuk a fenti mondatokat, de tudat alatt, vagy a jól felépített reklámok és nem törődömség fátyla alatt észre se vesszük, hogy mit csinálunk a környezettel. A szakemberek meg találhatnak ki mindenféle módszert, hogy rájöjjenek hova tűnnek fecskéink, miért csöndes a máskor békakórustól zengő vízpart és hova tűntek a nyári éj Batmanjei? Aztán meg vegyi fegyverekkel fújjuk tele az égboltot, ahonnan kiöltük a természetes szúnyogfogókat, mert kell az út, kell az A****n, kell a föld, de a szúnyoggal már nem bírunk el. Valamit tudnak amit mi nem, holott a mi agyunknak van valódi kérge, és mi tudunk felhőkarcolót építeni.

Egy szó mint száz, így jár az aki más munkájába belekontárkodik. Felmerül a kérdés: hogyan próbálhatunk meg szabályozni és alakítani valamit amit nem is mi teremtettünk és ami működésének megismerése még mindig meghaladja értelmünket? Még meddig hisszük magunkat a világ urának?

Még egy pont a természet javára:)

A fecskék helyzetéről: http://www.mme.hu/hirek/946-a-2010-ev-madarai-a-fecskek.html