Ez volt számomra az egyetem legnagyobb rejtélye.

A konyhásnéni - igen, az az igazi, mesebeli konyhásnéni, aki minimum két méterről placcsantja bele tálkádba a babfőzeléket, aki a finom kajából keveset, a borzasztóból sokat ad -, szóval a konyhásnéni legendás állatfaj. Bárhová is mész Magyarországszerte, a konyhásnéni mindenütt konyhásnéni marad. Olyan asszony, aki nem szereti, ha a betűtésztából értelmes magyar szavakat raksz ki a tálcára, aki nem szereti, ha a víz a pohár helyett a sótartóban landol, vagy a cékla a vizeskancsóban, aki üvölt, mint a sakál, ha a menzai beszélgetések zajszintje 45 dB fölé mászik...

Nálunk valami furcsaság van. A konyhásnénik kedvesek, mosolygósak, és ha nem tudod, mit kérjél, ajánlgatnak neked ezt-azt, senki sem siettet, legfeljebb a mögötted állók. A konyhásnénik közül egy igazából konyhábácsi, de őt is szeretjük. A konyhásnénire már nem azért mosolygok rá, mert tudom, hogy a jókedv idegesíti, hanem mert tudom, hogy vissza fog mosolyogni, és ettől még jobb napom lesz.

Azt nem tudom, hogy a többi egyetemen mi a helyzet, nekünk kifejezetten jó dolgunk van.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.