Sokan gondolkodtak és gondolkodnak azon, mivel lehetne mosolyt csalni az emberek arcára, mi az, ami képes őket kirángatni a hétköznapok rohanásából, mókuskerekéből. Tökéletes válasz nincs, de egy megközelítőleg tökéletes mégis van. Ha egyszerűn személyként kezeled őket. Nem titkárnőként, beosztottként, főnökként, tanszékvezetőként, hanem Kovács Máriaként, Szabó Bélaként.

Kapnak egy e-mailt a levelezőlistán egy rendezvényről. Megörülnek, hogy lesz, talán el is jönnek, vagy csak rutinból megnyomják a kis kuka ikont a levél fölött. Aztán leülnek a mikroszkópjukhoz, a számítógépükhöz és nem történik semmi. Egyszer csak kopogtatnak/csöngetnek/portással feltelefonálnak hozzájuk és megjelenik 1-4 hallgató, akik egy személyre szóló meghívót hoznak ugyanerre a rendezvényre. S ekkor hirtelen előtör belőlük az ember a tudós mögött. Meglepődnek, mosolyognak, meghatódnak és biztosítják a lányokat, hogy ha nem is végig, de ott lesznek.

Az emberek gyakran nem szeretnek a múltjukról beszélni. Mindenki követett el hibákat, voltak vállalhatatlan korszakai és különben sem mesél szívesen a gyerekkoráról másoknak. Azonban ha a diákjai kérik fel, hogy küldjön egy gyerekkori fotót, mert a tanáraikról vetélkedőt szeretnének csinálni, hirtelen kinyílnak. Mesélnek gyerekkorról, arról, hogy milyen nehéz volt a háborús években fotót készíteni, vagy, hogy a kicsi lánya/fia mennyire hasonlít rá. Ekkor a hallgató már nem csak biokémia professzornak, vagy tanszékvezető asszonynak látja tanárát, hanem embernek is. Köszönöm Neked Szent István Egyetem, hogy ezt is megtapasztalhattuk!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.